Miért dobtok el?

Ez egy palota volt. Csak bámultam a kastélyt, közben Eli bebandukolt. Simán elhagyott volna, de mindegy. Száguldottam utána. Egyébként érdekelt, hogy mi a lótüdőt keresett mindenki ennyire, de elvileg holnap este meglesz a dolog.

- Jó estét, uram! Hogyan telt a napja? - érdeklődött egy férfi, mire Eli csak legyintett.

- Eltelt. A párocskával voltam. Egészen addig aranyosak voltak, amíg meg nem jelent a magas srác csaja.

- Őszinte részvétem, uram - odamentem hozzá, és a bajszával szórakoztam. Nagyon vicces egy ember volt. Mint a mesékben ezek a komornyikok. Csak állt, mint a cövek, és segített Elinak átöltözni.

- Ma este bekapcsolva hagyom a tévét. Ne kapcsolja ki, kérem - mondta monoton Eli, közben levágódott a hatalmas asztalhoz. Szerintem húszan is simán elfértek körülötte, ha nem többen.

- Rendben, uram - hajolt meg a komornyik.

- Köszönöm - látott neki a vacsorájának Galamb. Hát igen, tudtam, hogy gazdag, de azt nem, hogy ennyire normális. Velem mindig kedvesen beszélt, de a többi emberrel elég lenézően és bunkón. A kaja közben meg sem szólalt, csak bambult maga elé. Fogalmam sem volt, hogy mi járhat a fejében.

 - Kai? - kérdezte, mikor egy pillanatra egyedül maradt.

- Igen? - legyintettem meg a szalvétáját. Nem mertem hozzáérni a múltkori incidens után.

- Menjünk fel, gyere - krákogta köhögést színlelve, mert megjelent a komornyik. Csendben követtem felfelé, alaposan megnézve minden képet a falon. Cuki kiskölyök volt. A hosszú folyosó közepénél álltunk meg, és mentünk be az a szobájába. Egyből beleszerettem a nem túl kicsi helyiségbe. A falak gyönyörű kékek voltak. Majdnem olyan volt a szobája, mint az enyém, és ezt ő is tudta.

- Nem tehetek róla, azon az alkalmon nagyon megszerettem - magyarázkodott, de nem volt rá oka. Tudom, hogy az én szobám fenomenálisan jó volt. - Figyelj, nem tudom, a srácoknál hogy szokott lenni, de csinálj, amit szeretnél.

Amint megláttam a forgószéket, megörültem. Vidáman száguldottam bele, majd forogni kezdtem körbe-körbe, mint egy idióta. Szerintem Eli is ezen a véleményen volt, bár nem láttam az arcát.

- Víííííí – vinnyogtam boldogan. Annyira örültem, hogy sikerült forgatnom ezt a vackot, hogy azt nem lehetett elképzelni.

- Lökött vagy – hallottam Eli hangját, majd bekapcsolta a tévét – ha meguntad a forgást, akkor nyugodtan nézd - mondta, és bement a fürdőbe, gondolom. Én elvoltam, mint a tejbe tök. Egészen addig forogtam, míg újra ki nem jött. Azt hittem, hogy majd lefekszik és alszik, ehelyett leült az ágy szélére, és engem nézett, vagy legalábbis a félig forgó székét, amiben ültem.

- Kai, tudom, hogy nem vagyunk a legjobb spanok, de azért remélem nem haragszol a múltkori miatt. Nem szoktalak még meg akkor, de már nem zavar, ha meglegyintesz - próbálta feloldani a kettőnk között szerinte kialakult űrt. Jelzem, részemről nem volt ilyen, mivel megértettem. Odamentem mellé, és nagyon óvatosan csaptam kettőt. - Ennek örülök - kezdett el vigyorogni. - Ha nem baj, akkor tied a kanapé, de ha szeretnél, akkor maradhatsz az ágyam ezen oldalán is. Nem foglak agyon nyomni, ígérem - mászott át a másik oldalra.

- Jó éjt - köszönt végül el, majd kifordult és nyakig betakarózott.

- Jó éjt - mondtam én is, és rákattantam a tv-re. Valami akció film ment, amit még régen elkezdtem nézni, de mindig bealudtam a végét. Neten meg nem néztem meg soha.

Miután végignéztem az akciófilmet, komédia következett. Na, azt is imádtam, olyan zseniális trükkök voltak benne, hogy ezeket ki akartam próbálni Nyanyán. Mondjuk, ahhoz kellett volna fognom dolgokat, vagy ez megnehezítette a dolgom. Az éjjel maradék részében azon gondolkoztam, hogy vajon hogyan fogom ezeket kivitelezni, és arra jutottam, hogy Kookie vagy Puli segíthetnének benne. Már csak kommunikálni kellene meg tanulni valahogy, mert Minho vagy direkt, vagy véletlenül félrefordítana…

 Észre sem vettem, és már reggel volt. Vagyis, még csak hat óra, de Eli telefonján megszólalt az egyik Apink szám. Gondolom, ez volt beállítva ébresztő hangnak neki, mert csukott szemmel lenyomta a telóját. Azt hittem, vissza alszik, de nem így történt. Nyújtózott egy nagyot, majd még egyet, kiropogtatta a csontjait, ezután olyan lendülettel kelt ki az ágyból, hogy senki nem mondta volna meg, hogy fél perce ébredt fel.

- Jó reggelt, Kai - köszönt a fürdő felé menet. Feltápászkodtam én is az ágyából, és a forgószékébe ültem forogni. Ez lett a kedvenc elfoglaltságom. Közben hallgattam, ahogy a fogát mossa, meg elintézi a dolgát. - Jó neked, hogy nincs hányingered - mondta, közben átöltözött. - Jössz le velem? - kérdezte, és miután igeneltem neki egyet, elindultunk lefelé.

Amíg Eli megreggelizett, körbenéztem. Szép kastélyuk volt, nagyjából akkora, mint a miénk, csak más fazonú. A medencéjük viszont zseniálisan nézett ki, nekünk nem volt ilyen puccos. Viszont a mi házunknál emeletes garázs volt, ami nagyon jól nézett ki. Sőt, túl jól.

- Nem rossz – biccentettem a szép medencéjükre.

- Jongin? – Eli halkan suttogva lépegetett körbe a házban. Odasétáltam hozzá, és megcsaptam a vállát. - Basszus, ne tünedezz el nekem, nem ordíthatom végig a házat, hogy hol vagy, mivel nem egyedül lakom - sziszegte halkan, de nem mérgesen. Igaza volt, rajta kívül még vagy tízen éltek ott. Ha Minho lett volna, akkor lekopogtam volna egy bocsánatot, de Elinál felesleges volt. Inkább csak mentem vele a garázsba. Szép autóik voltak, ezt nem lehetett tagadni. Jó, a mieink azért jobbak voltak, de elfogadtam volna ezeket is. - Na, csüccs be, aztán menjünk - ugrott be Galamb, majd miután megcsaptam, indultunk is. Imádtam, ahogy vezetett. Míg Aron és Taemin nyugodt tempóban haladtak mindig, addig Eli száguldozott a városban. Én is így vezettem mindig, mert akkor még úgy voltam vele, hogy megtehetem. Rengetegszer kaptak el a rendőrök, de csak egyszer büntettek meg. A többi esetben mindig elengedtek figyelmeztetéssel, és azzal a szöveggel, hogy ők is voltak fiatalok. Nem is értettem a másik kettőt. Fiatalabbak voltak Elinál, mégis úgy vezettek, mint egy családapa, vagy egy nagypapi. Miért nem élvezik ezek az életet? Csak a munkának élnek. Huszonkét évesen. Mit fognak ezek mesélni az unokáiknak?

Jó, a krimi is egy szuper dolog, de akkor is... majd mesélhetik, hogy volt egy saját szellemük. Mert mégis mi más lenne velem? Ha ezt befejezzük, akkor valószínűleg eltűnök, vagy egy idő után megunnak, és én is olyan szellem leszek, mint ezek a földiek. Újabban ez volt a legrosszabb rémálmom.

- Megjöttünk - nyújtózott egyet Galamb, közben minden egyes testrésze roppant egyet. Olyan volt, mint egy hetvenéves, akinek már ízületi problémái voltak. Kikászálódtunk az autóból, és bementünk az épületbe.

Még csak Aron volt bent, amin meg se lepődtem.

- Jó reggelt - köszönt Eli illedelmesen.

- Nektek is - szakadt el Csirke a laptopjától. - Helyzet? - kérdezte Elit.

- Minden rendben volt. Most éppen szerelmes a forgószékekbe - mondta mosolyogva.

- Igen, örül neki, hogy már meg tudja mozdítani, de ma este már jobb lesz mindenkinek. Végre Jongin is megnyugodhat majd - pillantott felém egy kis ideig, majd újra Elira. Mi az, hogy megnyugodhatok? El akarnak küldeni? Vagy megoldódott az ügy? Miről beszélnek ezek itt?

- Aron, nekem ma be kell mennem az egyetemre. Tudom, hogy a rendőrség igazolja a napjaimat, de vizsgám lesz, és szeretném megírni. Három óra, és jövök is vissza - magyarázta Galamb.  Aron csak biccentett egyet, mire Eli intett és elment.

Csak bambultam magam elé. Most ezek mit akartak velem?

Csirke felpillantott.

- Téged ugye két utcasarokra a gyilkossági helyszínedtől rabolt el a pasi? - érdeklődött. Odamentem hozzá, és megcsaptam egyszer.

- Miért? - a lapra pillantottam. "Jongin, I, kettő. Eli, Z, egy. Megoldva"

Elkerekedtek a szemeim. Aron rájött a gyilkosra?!

Kedvtelenül ültem le az egyik fotelbe, és ha lettek volna körmeim, akkor lerágtam volna őket idegességemben. A csapattal töltött időm meg volt számolva. Nem akartam elhagyni őket, túl fontosak lettek nekem, már majdnem annyira, mint a szüleim. Hiányoztak ők is nagyon, és minden nap vissza kellett fognom magam, hogy ne látogassak vissza hozzájuk. De csak a saját érdekemben tettem, mert tuti összeomlottan volna lelkileg.

Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, amikor a többiek is megérkeztek.

- Jó, akkor mi elmegyünk a pasiért, este találkozunk Jongin sírjánál. Őt is hozzátok - mondta Taemin.

- Rendben. Biztos jó ötlet ez? - kérdezte kételkedve Csirke.

- Így lesz a legjobb. Neki is, és nekünk is. Jongin még hálás lesz nekünk ezért - sóhajtotta Minho. Ő is elárult engem? Tudott velem kommunikálni, akkor miért nem mondta egyszer sem, hogy mit terveznek?

- Miben mesterkedtek? - kérdeztem meg a "haveromat".

- Semmit nem festünk, Kai - sóhajtott. Megölöm! Hogy lehet mindent félrefordítani?! Ennyire hülye nem lehet!

- Minho, minden rendben? - Aron felvonta a szemöldökét, társam pedig biccentett.

- Persze. Elgondolkoztam.

- Furcsa egy ember vagy - sóhajtott Csirke.

- Csak szoktam magamban beszélni, mert szeretek értelmes emberekkel is társalogni...

Taemin felnevetett, Aron biccentett, én pedig sírtam a röhögéstől.

- Hülye - kacagott még mindig Pulika.

- Te pedig élvezd ki az utolsó ilyen napodat - Colos megveregette Csirke vállát, és karon öltve a nyáladzó Pulit, elsétált. Csak bambultam utánuk nagy szemekkel. Ez most mi volt?!

- Kai akarsz forogni? - Aron felállt, hogy átadja a helyét, de nem mentem oda. - Itt vagy egyáltalán? - Komótosan felpattantam, és odabaktattam hozzá. Megcsaptam a vállát.

- Igen - fújtattam. Aron, miért akarsz eldobni?

- Akkor jó. Nem forogsz? - kérdezte. Nem mondtam semmit, csak visszahuppantam a helyemre. Meguntak engem...

- Jongin, olyan csendes vagy ma, valami baj van? Rosszul vagy megint? - kérdezte aggódva Kook. Aranyos volt, hogy aggódott értem, ezért kétszer megcsaptam, hogy megnyugodjon, nincs semmi komoly bajom, azon kívül, hogy el akarnak dobni engem. Ő volt a másik, aki semmiről nem tudott, mert mindig ott volt, ahol én. Vagy lehet, hogy tudott róla, csak ő nem foglalkozott a dologgal.

Délutánig nem csináltam semmit, csak ültem a fotelban, és forogtak az agytekervényeim, hogy mit rontottam el, amiért elegük lett belőlem. Az is eszembe jutott, hogy talán Yuri és Eli az ok. Yurival nem volt semmilyen kapcsolatom, hiszen azt hitte nem is létezem. Elial pedig megbeszéltünk már mindent, szóval időközben őt is kilőttem. Aront, Minhot és Taemint viszont nem tudtam megérteni. Elvileg ők szerettek engem, aggódtak is értem mindig. Még az is megfordult az okos kis buksimban, hogy azt hiszik, szenvedek itt, ezért jobb lenne nekem, ha oda kerülhetnék, ahova tartozom. De hol is van ez a hely? A mennyország, vagy a pokol? Jó, mondjuk olyan dolgot nem tettem, amiért az utóbbi helyre kéne kerülnöm, de elég sok rosszat is tettem ahhoz, hogy a mennybe se kerüljek. Például hazudtam Aronéknak, mivel ha elmondanám nekik azt a dolgot, amit nem mondok, akkor már lehet, hogy rég vége lenne a nyomozásnak. Nem biztos, de előfordulhat. Önzőség a részemről, hogy hallgatok, de megérthetik, hogy nem szeretnék nélkülük lenni. Mondjuk, nem tudhatják. Maximum Minho jelezhette volna nekik, de lehet, hogy útban vagyok már neki. Aron pakolgatott, Kook pedig segített neki. Teljesen lefoglalták magukat, el is felejtettek rendesen. Pedig azt hittem, hogy legalább Aron foglalkozik egy picit velem, de semmi. Ő se szeret már...

- Kook, add oda légy szíves a Johnson-mappát - szólalt meg, mire az ifjabbik engedelmeskedett.

- Komolyan most raksz rendet?

- Igen. Jobb dolgom nem nagyon van - Aron csak biccentett. Ja, végülis, lehet, hogy már megoldotta a rejtélyt, sőt, szerintem biztos. Simán unatkozhat, amíg lekoppint mindenkit, hogy lelépjen a pénzzel.

Megint csend volt, én meg csak bambultam kifele a fejemből. Unalmamban már elképzeltem, hogy pár év múlva Süti is olyan jó nyomozó lesz, mint Lee Taemin és Mr. Kwak Aron. Igen, lehet, hogy fura, de annyira haragszom mindenkire, hogy még a becenevüket sincs kedvem használni. Sőt, még viccelődni sincs, ami nálam már nagy bajt jelent. Mindig is szerettem elviccelni a dolgokat, mert úgy nem tűntek olyan súlyosnak, és a legtöbb vita elkerülhető volt vele. Lehet, hogy hülyeség, de én így gondoltam mindig is. Amúgy, tudjátok mit nem értek? Hogy miért nem fogtam meg magam, és hagytam ott őket a francba, hogy aztán pár nap múlva visszamenjek. Akkor nem tudtak volna mit tenni velem. Mondjuk így sem sokat, mivel ha meg sem mukkanok, akkor azt sem tudják, hogy ott vagyok velük. Mégsem mentem el, talán azért mert beletörődtem a sorsomba, vagy, mert az utolsó perceimet is azokkal akartam tölteni, akik szerettek. Elég aranyosak voltak velem, szóval tényleg megkedveltem őket.

- Kai? - pillantott fel Kook. Egy darabig csak csendben ültem, mire Aron mozdulatai is lassultak. Lusta voltam felállni, hát na!

- Jongin? - kiegyenesedett. Lassan a fotel felé kezdett jönni. Lomhán megcsaptam a vállát. - Ez nem vicces! Azt hittem, megint eltűntél!

Most valahogy meg sem hatott a leszidása... Nem mindegy neki, hogy ott vagyok-e egyáltalán? Ő csak foglalkozzon a hülye karrierjével, meg az amerikai életével. Úgysem volt neki semmi sem fontos ezenkívül, csak megjátszotta a fejét, hogy gyorsabban teljen el a közös idő. Ugyanígy a többiek is, talán Kook nem, meg Minho sem. De ő is átvert, csalódtam benne, és az össze többiben is. Ha tudtam volna sírni, akkor biztos órákig zokogtam volna a fotelban.

A gondolkodásomat Aron telefonja szakította félbe. Nem mondott semmit, csak hallgatott egy ideig. Kíváncsian figyeltem, hátha megtudok valamit, de semmit sem hallottam.

- Rendben, akkor két óra múlva indulunk. De én még mindig nem vagyok biztos magamban. Fura lesz majd, annyira megszoktam már… rendben… szia Taemin - köszönt el, és letette a telefont. Én egyből az órára pillantottam, ami már kilenc órát mutatott. Nagyokat pislogva néztem a kis ketyerét, és nem hittem el, hogy ilyen gyorsan elrepült az idő. Egész nap meg sem mozdultam majdnem, és mégis villámsebességgel haladtunk előre.

- Elég hamar eltelt ez a nap - jegyezte meg Kook, Aron pedig biccentett.

- Ja.

- Ennyire zavar?

- Furcsa módon igen. Gyerekkorom óta nem kedveltem az ilyen spirituális dolgokat, erre megjelent Jongin. Valahogy egyből elfogadtatta magát velem. És ez nekem olyan furcsa...

- A szellemes szellemek mindig nyernek - Jungkook kacsintott egyet, és pakolt tovább.

- Jogos. Tudod, félek, hogy baja lesz, vagy, hogy rosszat teszünk neki...

Na, eddig bírtam. Odasétáltam Aronhoz, beleültem a székébe, és forogni kezdtem, hogy ne hallgassam a sírásukat.

- Víííííííí! - kiabáltam.

- Hülye vagy, Jongin - Aron hirtelen felnevetett, ezzel pedig én is megkönnyebbültem egy picit. Legyen akármennyire is önző, én nem szeretem, ha szomorú.

Igaza volt Elinak, amikor azt mondta, szerencsém, hogy nem hányok, ugyanis vagy másfél órát pörögtem a székben. Talán azért, hogy Aronéknak jobb kedve legyen, talán azért, hogy kiéljem magam a maradék időmben. Nem tudom melyik volt az igaz, de legalább élveztem.

- Jongin, gyere. Elmegyünk a többiekért, aztán ha akarod, megnézhetünk egy késői mozit is - próbált lelkesen beszélni Aron, de a hangján lehetett érezni, hogy nehezen megy neki.

- Nem lesz már semmilyen film, Aron - sóhajtottam, majd abbahagytam a forgást. Finoman végighúztam a kezem a karján, amibe beleborzongott.

- Ezt ne csináld többet, ijesztő - dörzsölgette a végtagját. Ezen elmosolyodtam. Tudtam nagyon jól, hogy nem szerette, ha így jelzek neki, de ennyit megérdemelt.

A srácok felhúzták a kabátjukat, majd Aron bezárta az irodáját, és a kocsihoz mentünk.

- Gyere, Jongin, ülj előre - ajánlotta fel Jungkook, én pedig elfogadtam, és behuppantam Aron mellé. Hát, akkor menjünk… valahova.

Igazából nagyon féltem, de tudtam, hogy ez a sorsom. Nem tehettem ellene semmit, így belementem. Csendben bámultam ki az ablakon.

- Remélem, tetszik itt elől. Különleges nap ez a mai - motyogta a hivatásos nyomozó. Teljesen elment megint az életkedvem.

Ha életben lettem volna, akkor tuti a gyomrom is remegett volna, ahogy az egész testem, de ilyet szerencsére nem éreztem. Cseppet sem lepődtem meg, amikor a temető előtt parkoltunk le. Már kezdtem érteni, hogy miért jártak ide a többiek annyit. Keresték azt a személyt, aki át tud segíteni a túlvilágra. Oda, ahova tartozom, ahol már rég lennem kellett volna, mégis itt maradhattam egy kis ideig, hogy megtudjam, milyenek is a rendes barátok.

- Gyertek - szállt ki Aron, és szokásához híven, kinyitotta nekem az ajtót. Most utoljára.

A többiek a kapuban vártak, mindenki mosolygott, mintha valami jó dolog történne. Jó, lehet nekik így sokkal jobb lesz, de rám miért nem gondolnak, miért nem kérdeztek meg engem is? Ennyire nem számította a véleményem, vagy mi?

- Tíz perc, és telihold, siessünk, a srác bent vár Jongin sírjánál - ismertette a helyzetet Taemin. - Reméljük, nem haragszol ránk, Jongin. Mi csak neked akarunk jót - komolyodott el az arca. Nem, nem haragudtam, inkább csalódott voltam csak.

Persze, nekem akarnak jót... viccnek is pocsék volt.

- Jaj, haver, már alig várom - Minho izgatottan ácsorgott a két csaja között. Furán néztem rá. Nem vagyok a haverja, főleg nem ezek után. Elárult, és bár imádtam őt, most nagyon nem akartam látni.

- Még mindig nem értem a dolgot - Yuri csak megrázta a fejét. Őt mondjuk nem hiányoltam volna, ha nincs itt.

- Gyertek már, mindjárt kezdenünk kell! - sóhajtotta idegesen Aron. Talán ő volt az egyetlen, aki nem volt biztos abban, amit tesz. Ő vívódott a legjobban, és ezért sajnáltam is őt.

Egyre beljebb haladtunk a temetőben. A síromhoz vezető utat akár csukott szemmel is megtehettem volna. Nem azért mert ismertem a járást, hanem mert volt egy kapocs a testem, és a szellemem között. Nem tudom elmagyarázni, hogy mi is ez valójában. Csak éreztem, hogy hol vannak a földi maradványaim, és kész. Közben elég sokszor az eget bámultam, figyelve, ahogy a hold egyre kerekebb formát ölt. Szép volt, ezt nem lehetett tagadni, de nekem semmi jót nem jelentett.

- Ott van - mutatott Taemin előre. Elkerekedett a szemem, amikor megláttam a sok gyertyát a síromon és körülötte. Tudom, nem illik ilyet mondani, de tetszett. Mintha egy varázslatos világba keveredtem volna. Középen ott ült egy férfi, vagy fiú… igazából nem tudom, mert messze volt. Ő lesz az, aki átsegít a kapun.

- Meghoztuk - jelentette ki Taemin, mire az illető felkapta a fejét.

- Igen, látom. Sziasztok - intett. Inkább fiú volt, és elég esetlennek tűnt. - Jongin, kérlek, állj a sírod közepére, hogy tested egyesüljön a lelkeddel, és megkezdhesse végső rothadását. Ha a tested megérzi lelked elszakadását, akkor megkezdődhet az életed jobbá tétele.

- Ez ijesztő - Yuri Minhohoz bújt. Én is! Nagyon féltem...

- Kérlek, Jongin. Nem lesz olyan rossz. Utána már sokkal jobban fogod magad érezni - mosolygott bátorítóan a fiú. Na, én idegenekkel nem állok le.

- Ki vagy te, és mi folyik itt? - kérdeztem tőle, és biztos voltam benne, hogy hall, ha lát is.

- Jonghyun vagyok. Érzékelem a szellemeket. Tudok velük kommunikálni, mint látod, és segítek nekik, hogy jobban érezzék magukat. Figyelj, a barátaid csak jót akarnak neked - próbált győzködni, nem tudom, mekkora sikerrel.

- Figyelj, Jongin. Bízz bennünk, kérlek - lépett közelebb Aron is. Odamentem mellé, és megpróbáltam megölelni. - Mi is szeretünk - hunyta le a szemét. Ha elkezd sírni, akkor megverem.

- Rendben - biccentettem, és azt tettem, amit az előbb a srác kért. Ráálltam a sírom közepére. Egy darabig csend volt, majd ez a Jonghyun elkezdett mormogni valamit, valami ismeretlen nyelven.

- Milyen nyelven beszél? - Yuri Minhora pillantott.

- Arámi.

Remek. Arámiul küldenek a másvilágra.

- Kim Jongin lelke szabad akar lenni - kiáltotta el magát, mire valami iszonyatos fájdalom járta át a testem. Jonghyun pedig folytatta: - tested és lelked összefonódott, hogy most elválhassék. A fájdalom, mely átjárja a lelked, csupán a szabadságod előtt lévő utolsó megpróbáltatás. De vigyázok rád, Jongin. Csak adj bizalmat.

Aronra pillantottam, utána Kookra, Pulira, Elire, Colosra, meg Nyanyára. Ők voltak a barátaim. Értük megtettem.

- Bízz benne, Jongin - suttogta Eli.

- Ezennel, Kim Jongin, lelked a testemhez fonódik, hogy nyugodtabb, és tisztább életet élhess. A barátaid segítenek neked, ők javasolták. Szeretnek.

- Tudom - sóhajtottam. Minho szája tátva maradt, Aron pedig elmosolyodott. Még egy utolsót felordítottam, aztán összeestem, és elvesztettem az eszméletemet.