Búcsúzzunk el a Földhöz Ragadtaktól

- Hallgatunk - hajolt mindenki az asztalra. Én már szó szerint feküdtem rajta, mivel nem akartam belelebegni a fiúkba.

- A gyilkos okos, és ugye van egy elv is, amit követ gyilkolásnál. Mindenkit a megadott helyen öl meg. Mondjuk, egyértelműen azt gondolnánk, hogy nem fogja az iskolában megölni, hiszen ott túl sokan vannak - kezdett bele, mi pedig bólogattunk. - Márpedig, ezer százalék, hogy ott fogja. Szombaton lesz egy tanárgyűlés az egyetemen délig, de az igazgató mindig tovább marad bent, ezt mindenki tudja. Általában csak a portás szokott még ott lenni, más nem - nézett végig a társaságon. Aron összehúzott szemöldökkel hallgatta Galambot, Taemin meg… hát szerintem semmit sem fogott fel az egészből, mert Minho keze a combjánál járkált. Inkább nem szóltam nekik, hogy figyeljenek, bár haragudtam rájuk.

- Azt mondod, hogy csapjunk le? - kérdezte Csirke. Galamb bólintott.

- A konferencia alatt mind elrejtőzünk. A gyilkos az épületben lesz. Jonghyun takarító lesz, Key pályakezdő tanár. Jongin megkeresi a gyilkost, mert biztosan nem benn fog várni. Én kinn fogok állni a párkányon, hogy pont ne lásson, Aron az asztal alatt lesz, Minho meg a szekrényben. Süti Pulival lesz. Ti egyszerre rontotok be, fegyvert fogtok, majd kiugrunk mi is. Csak fegyver kellene, esetleg kábító lövedék.

- Sima ügy - legyintett Aron, mire mindenki rá kapta a tekintetét – Mi van? - kérdezte ártatlanul.

- Mi az, hogy sima ügy? - kérdezte Taemin is, már teljesen a feladatra koncentrálva.

- Van négy pisztoly a lakásomon. Egy nekem, egy Elinak, egy Jonghyunnak és Minhonak. Key nem kap, mert ő a tanárokkal lesz, Kookie gyerek és az apja megöl, Taeminnek meg van szolgálati fegyvere - vezette le a fegyverleosztást. Én tátott szájjal bámultam Papit.

- Én is akarok fegyvert - nyafogott Sütike, de Key olyan szigorú arccal nézett rá, hogy szegény gyerek csoda, hogy nem pisilte össze magát.

- Majd kapsz egy vízi pisztolyt - veregette meg a hátát Puli.

- Vannak már nagyon királyok - bólogatott lelkesen Minho is. Kicsit nekem olyan volt, mintha papás-mamást játszanának Sütivel.

- Nagyon vicces - a legifjabb duzzogva elfordult, és innentől kezdve nem is figyelt a beszélgetésre.

- Amink nincs, az a golyóálló mellény. Ha a gyilkos összezavarodik, akkor akár le is lőhet véletlenül valakit - Taemin agya ezerrel kattogni kezdett.

 - Egyébként miért én vagyok a szekrényben?

- Munkatapasztalat. Szerintem nem ez lesz neked az első - Eli rá sem figyelt, csak kijelentette a mondatot. A fej pedig, amit Minho vágott, megért egy misét.

- Ez bunkó volt, Galamb - morgott Colos.

- A mellényt majd én megoldom. Mindenhol vannak kapcsolataim. Az is ruha, szóval semmi gond - intette le a dolgot a dívánk. Legalább valami haszna is volt a hülye ruha mániájának.

- Akkor megvan mindenünk, és mindenki tudja a feladatát. Jongin, te pedig keresed a szemetet - mutatott rám Aron. Mennyire jó nekem, nem elég, hogy megölt, most még keressem is meg.

- Alig várom - forgattam a szemeimet.

- Nos, akkor ennyi? Tulajdonképpen meg is van oldva a rejtély? - Jonghyun értetlenül nézett körbe. Végül is, a lényeg megvolt.

- Nagyjából. Aztán mindenki szétszéled - kicsit szomorúan jelentettem ezt ki. Végignéztem a csapaton, majd inkább elvonultam. Nem akartam belegondolni, hogy hamarosan mindennek vége. És ha még csak annyi lenne, hogy én elmegyek... de senki nem fogja folytatni ezt a bájcsevejt. Aron az USA-ban lesz a millióival, Taemin meg Minho talán együtt maradnak, Jungkook visszamegy a suliba, Jonghyun meg Key szellemeskednek tovább, Eli befejezi az egyetemet, meg Kris is.

Aztán ha összefutnak, akkor legfeljebb köszönnek, utána mennek tovább... Rémes érzés volt tudni, hogy maximum huszonnégy órát tölthetek velük, aztán mehetek utamra. Igazából rettegtem, hogy hova fogok kerülni, milyen lesz a hely, és hogy egyáltalán mi is történik egy halottal.

- Jongin - ült le mellém a lépcsőre Puli.

- Na, végeztetek? - kérdeztem, mert körülbelül egy órát ültek még a konyhában.

- Megbeszéltünk mindent. És szeretnénk, ha ez ma a te napod lenne. Azt csinálunk, amit szeretnél, és még enni sem fogunk, hogy ne érezd magad rosszul - próbált mosolyogni, de nem nagyon sikerült neki. Úgy nézett rám, mint egy igazi puli, akinek csikizi a szőr az orrát.

- De kedvesek vagytok. Búcsúnapot rendeztek nekem? - kérdeztem cinikusan, mert valahogy nem dobott fel a dolog. Mondták volna inkább azt, hogy elengedik a gyilkost, hogy még egy kicsit nyomozhassunk utána.

- Már az elejétől tudtad, hogy ez lesz. Mi sem húzhatjuk tovább az időt, ezt meg kell értened - szontyolodott el. Jó, igaza volt, de én nem akartam lelépni tőlük.

- Nem akarunk elmenni a szüleim felé, hogy még egyszer láthassam őket? - meresztettem kiskutya szemeket.

- De, akarjunk - halványan elmosolyodott - Aronnal elviszünk, jó? Gondolom, szeretnél vele is lenni.

- Igen, az jó lenne - azonnal felálltam. Valamiért nagyon nem vártam ezt az egészet. Nem akartam, hogy szétmenjen a mi kis csapatunk.

Taemin egy erőltetett mosolyt varázsolva visszament a konyhába, hogy szóljon Aronnak és Jonghyunnak. A másodiknak muszáj volt velünk tartania, mivel egy kilométernél távolabb nem tartózkodhatunk egymástól. Ez, ha normális ember lennék, kiakasztana, de így csak jó volt, mert mindig lehettem valakivel. Társasági lény vagyok, nem szeretek egyedül lenni.

- Öt perc és megyünk, összekapják magukat a fiúk - cövekelt le mellettem Puli.

- Rendben - kapartam fel magam én is a lépcsőről. Tekintve, hogy sem átöltözni, sem kicsinosítani magam nem tudtam, csak vártam a többiekre.

- Ezt most ugye nem mondjátok komolyan? - trappolt be idegesen Eli a nappaliba - Komolyan itt maradok Colossal meg Kulccsal? Jobban kínoztok, mint a gyilkos! - mormogta. Taemin és én összenéztünk, majd kitört belőlünk a röhögés.

- Itt lesz neked Jungkook is - biccentett a kanapén horkoló felé.

- A kocsiban várlak titeket - kapta fel a kabátját a fogasról, és egy másodperc alatt kint is volt. Nehéz volt elhinni, hogy egy ekkora ember is fél valamitől, vagyis jelen esetben valakiktől.

- Reménykedjünk benne, hogy ha egyszer lesz párja, az bátrabb lesz nála - röhögött mellettem Aron is. Na, akkor mehetünk, mert mind megjöttek.

- Ezt hallottam, Csirke - morgolódott Kyoungjae a kocsinál állva, mire mindenki nevetni kezdett. Megint. Puli elindította a kocsit, közben jókat röhögtünk magunkban.

- Ne már, félsz két plázacicától - megveregettem a vállát. Tudom, hogy ezt nem szoktam, mivel féltem Eli reakciójától, meg tudtam, hogy ezt utálta, de most valamiért megtettem.

- Az a kettő együtt elviselhetetlen.

- Ezt tanúsíthatom - bólogatott Aron. Szerencsétlen elvileg most is kapott három inget, egy nadrágot, meg Minho vett neki Ufferspichtlingerseizen-t, vagy mit.

- Nem tudtok bánni velük, ilyen egyszerű - horkantam fel, ők meg kíváncsian néztek rám.

- Mert te tudsz? - tette fel a nagy kérdést Eli.

- Több plázacicával jártam, mint amennyivel kellett volna. Ha ezekről kezdenek beszélni, csak bólogass és vigyorogj. Meg néha mond, hogy az tök jó és hasonlók - vezettem be őket a nagy titkomba. Én mindig ezt csináltam - vagy csak egyszerűen jöjjön rátok a kakilás. A wc-re úgysem követnek - vontam vállat, bár erről egy elég perverz emlékem jutott eszembe, amit nem részleteznék.

- Ebben nem vagyok biztos. Ott állnának az ajtóban, és pofáznának tovább. Legalábbis Key biztos - pillantott fel Jonghyun. Ezt mondjuk el tudtam képzelni. Ekkor azonban mindenki Aronra pillantott, aki hirtelen felmordult.

- Fasza, otthon állnak a számláim.

- Hát, ha folyton netezel a mobilodon, akkor nem is csodálom. Nem valami olcsó az amerikaiaknak Koreában a net - pillantott rá Puli, de Csirke csak legyintett.

- Ezt a rendőrfőkapitány adta - válaszolta unottan. Mindannyiunk szemei elkerekedtek. Csirkének az egyik legdrágább telefont vették poénból, amíg itt van?

- De jól megy egyeseknek - dörmögte Taemin, de szerencsére inkább a vezetésre koncentrált.

- Ne aggódj Aron, holnap elkapjuk a rohadékot és mehetsz is haza - vigyorgott hátra Jonghyun.

- Nem lehetne, hogy az elkövetkezendő tizen pár órában nem erről beszéltek? Nekem nem a legkellemesebb téma - csattant fel, mert tényleg zavart. Aron olyan volt, mintha nem is érdekelné a dolog, hogy el fogok tűnni.

- Bocsánat - sütötte le a szemeit Csirke.

- Egyáltalán hogyan jött ez az egész számlás ügy? - vonta fel a szemöldökét Eli. Szuper, nem lehet ettől a témától elszakadni.

- A szomszédom írta.

- Nőnemű? - kérdezte hirtelen Jonghyun. Aron bólintott.

- És hosszú haja van? - ez volt Puli.

- Igen.

- És kedves?

- Az biztos. Mindig hoz nekem sütit, már azóta, hogy odaköltöztem, Jojot is imádja, és nagyon sokszor vigyázott is rá - válaszolta Csirke. Nocsak, ki lehet ez a titokzatos illető?

- Na, akkor ideális nőnek tűnik. Tetszik? - pillantott rá Puli. Aron elmosolyodott.

- Igen, mindig is buktam a nyolcvanhat éves nőkre - röhögte el magát.

- Figyelj, ha meghal, akkor maximum te leszel az örököse - folytatja a dolgot Jonghyun.

- Köszi, de ezt a lehetőséget kihagyom. Én inkább egy korombeli, szőke, vékony és csinos barátnőt szeretnék. Akit meg lehet védeni, és nem harapja keresztbe a torkom, ha valami gázt csinálok - ecsetelte a női ideálját Csirke.

- Akkor befestem neked a felmosó fánkat sárgára, és holnap el is veheted - röhögött Puli, meg mindenki.

- Ezt most mért mondtad? - nyöszörögte Csirke.

- Mert olyan csaj nincs, aki ne akadna ki, ha valami marhaságot csinálsz. Maximum pasi lehetne, mert az ugyanolyan idétlenségeket képes művelni, mint mi.

- Meg amúgy is, Jungkook nővére imád téged - Eli gyengéden megbökte Csirke vállát. Nyílt titok lett Krystal élete...

- Huh, jó sok csajod van, Csirke - Puli elismerően biccentett, majd megállt a házunk előtt - Ez az, ugye? - kérdezte rám nézve a visszapillantó-tükörből. Kinéztem az ablakon, és a látványtól összeszorult a szívem. Hihetetlen honvágyam lett. Most van utoljára lehetőségem találkozni a családommal.

- Aham - biccentettem, és már láthatatlan is lettem. Nem mentem sehova, csak nem akartam, hogy a többiek lássanak sírni. Ahhoz túl nagy volt a büszkeségem.

- Na, gyere, Pityeri - kacsintott egyet Jonghyun, mikor a többiek kiszálltak. Csendben követtem őket a bejárat felé. Mielőtt csengettek volna hátranéztek, várva Jonghyun megerősítését.

- Mehet - mondott csak ennyit, és Aron már csengetett is. Nem tartott sokáig, mire kinyílt az ajtó, és anya mögötte érdeklődő tekintettel. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne vessem magam oda a karjaiba.

- Jó napot! - köszöntünk illedelmesen, ő ugyanezt tette - Mi a fia ügyében nyomozunk - vette elő a jelvényét Aron, hogy anya tudja, kikkel van dolguk.

- Igen, valaki már volt itt - biccentett anya, szemeiben könnyek gyűltek össze. Megint összeszorult a szívem, s könnyezni kezdtem - fáradjanak beljebb.

- Köszönjük - Puli mélyen meghajolt, azzal elindult anya után, mindenkivel a nyomában. Benn apa is fogadott minket, leültettek a kanapéra, s hoztak mindenféle frissítőt.

- Tudtam, hogy szép a házuk, de nem gondoltam, hogy ennyire - ámuldozott Jonghyun, anyáék értetlenül nézték, a többiek meg elkerekedett szemekkel meredtek rá - Öhm… izé… szellemidéző vagyok, és Jongin mondta - hadarta el a végét. Még én is meglepődtem, hogy komolyan az igazat mondta. Igaz, néha ez szokta kihúzni az embert a szarból. Na, ez nem az a helyzet volt.

- Igazán? És esetleg most is meg tudná idézni? Nem hiszek az ilyenekben, de ha csak egy apró esély is lenne, hogy még pár szót beszélhessek vele… - kezdett bele anya, de a végét már nem tudta elmondani a sírástól. Apa egyből átkarolta anyát, Aronék meg Jonghyunhoz fordultak. Szegény elég kínosan érezhette magát, de végül bólintott.

- Nos, a szellemidézés nagyon bonyolult művelet - rám pillantott, tekintetével azt sugallta, hogy higgadjak le, mintha tényleg a másvilágról hívna elő.

- Kell egy csipet fahéj egy kis tálban, citromlé, kaviár, a fiú számára egykoron fontos felszerelés, valamint egy kevés... izé... citromos tea - sorolgatta. Mi persze tudtuk, hogy ezt csak azért találta ki, hogy húzza az időt, amíg le nem nyugszom.

- Kimegyek addig - mondtam, mert tudtam, hogy Jjong hall engem, és mert ha ott maradok bent, akkor nem nyugszom le.

- Rendben, akkor álljunk neki - ült le a szőnyegre, az asztal mellé. Én leültem kint a betonra, de közben figyeltem, hogy halljam a varázsszót. Ismertem magam annyira, hogy tudtam, el fogom magam sírni. A szüleimnek rengeteg mindent köszönhetek. Nem csak a pénzre, meg az ilyen dolgokra gondolok, hanem a szeretetre meg az ilyenekre.

Egyébként a szellemek nem igazán úgy sírnak, mint az emberek. Mi csak tudjuk, hogy sírunk, holott semmi jele nincs ennek.

Sok mindent hallottam kiszűrődni, főleg Jonghyun latin magyarázásából. Felsóhajtottam és beléptem. Körben ült mindenki, egymás kezét fogva. Eli elég idiótán festett, Aron zavartalan arccal ült, Puli szomorúan, Jonghyun meg szerintem bedrogozott. Tekintetem a kedvenc fésűmre tévedt.

- Megidézlek, szellem!

Abban a percben látható lettem. Fogalmam sem volt, hogyan reagálna ilyen helyzetben egy szellem, akit éppen megidéznek, úgyhogy csak megmerevedve álltam ott előttük. Nem mintha bármikor is hittem volna ezekben a szellemes dolgokban, úgyhogy tényleg tanácstalan voltam. Anyám viszont egyből odarohant hozzám, és próbált megölelni, de nem ment neki.

- Jongin, kicsi fiam - kezdett el sírni, amitől nekem megszakadt a már nem dobogó szívem.

- Mi most kimegyünk addig - álltak fel a fiúk, és hagytak ott hármasban a szüleimmel.

- Nem tudod elképzelni, mennyire hiányzol nekünk, a sok viccelődésed, a makacsságod és a többi. Nélküled olyan üres lett a ház, kisfiam - térdelt le elém.

- Semmi baj anya, jó helyen vagyok - térdeltem le én is elé, és próbáltam megnyugtatni. Ilyenkor kellett volna azokat a marhaságokat mondanom, hogy mindig itt leszek veletek, meg hasonlók, de nekem ez nem ment.

- De nagyon rossz nekünk - szólalt meg apám is, aki eddig csak a háttérből figyelt. Szerintem ő nem volt biztos benne, hogy tényleg ott álltam-e, vagy sem.

- Idővel talán jobb lesz. Nekem is nagyon hiányoztok, de már nem lehetünk együtt - szomorodtam el, és átkoztam a percet, amikor az a szemétláda megölt. Talán most esett le igazán, hogy mennyire keveset lehettem a szüleim között.

- Nem tudlak elengedni – anya zokogott, én meg próbáltam elpislogni a könnyeimet.

- Nagyon sajnálom. Viszont a fiúk remek munkát végeznek, az a rohadék pedig hamarosan rács mögött lesz. Szeretlek titeket, de már nem tudunk mit csinálni. Ennek így kellett lennie. Ha tehetném, visszajönnék ide, és itt maradnék, akár szellemként is. De nem tehetem. Nekem már az is egy csodás ajándék, hogy még a halálom után is láthatlak titeket… - eldaráltam az egész szövegem. Nem tudtam volna lassabban mondani.

- Nem érdemelted ezt meg, túl jó fiú voltál ahhoz, hogy ilyen korán meghalj - pityergett apám is, ami nagy szó volt. Ő sosem sírt, mert szerinte azt csak a gyenge emberek teszik. Annyira rossz volt őket így látnom.

- Költözzetek el. Menjetek el erről a helyről minél messzebb, mert itt nem fogtok tudni túltenni rajtam. Nem akarom, hogy elfelejtsetek, de ha úgy kell, itt hagyjalak titeket, akkor én sem fogok tudni megnyugodni - tanácsoltam nekik a tőlem telhető legjobbat. Ismertem anyát annyira, hogy belebetegedne a hiányomba, ahányszor felmenne az emeletre a szobámba, vagy a ház bármelyik pontjába.

- Nem kérheted ezt tőlünk, a tested is itt van eltemetve - fakadt ki anyám, pont, ahogy vártam tőle.

- A testem jó helyen van, és a lelkem is. De nekem az a fontos, hogy ti is boldogok legyetek - erőltettem egy mosolyt az arcomra, bár rettentő nehezen ment.

- Fiam, nem hagyhatjuk itt a házat. Nekünk már csak ez van – sóhajtotta apa. Elkomorodtam.

- Tudod, egyszer amúgy is találkozni fogunk. És rátok nagyon fogok várni, csakúgy, mint a barátaimra. Máris lehetnek céljaitok. Utazzátok be a világot, járjatok nyelvtanfolyamokra, segítsetek embereken. Fogadjatok örökbe nekem egy kis tesót. Tudom, hogy nem leszek én, mert én zseniális és egyedi vagyok, de legalább leköt titeket. Én meg majd fentről figyellek titeket. Büszke leszek rátok, mert erősek lesztek. Majd amikor eljön az idő, akkor úgyis találkozni fogunk. Csak ne sürgessétek. Jó? – igyekeztem a szemükbe nézni, bár nem igazán ment. Olyan üres volt most minden. Meg akartam őket ölelni, játszani velük – Jonghyun pedig szerintem néha fog rólam információt mondani… még akkor is, ha már nem fog tudni megidézni.

- Nem hiszem, hogy egy másik kisgyerek segítene nekünk - gondolkozott el anyu.

- Dehogyis nem, hidd el, hogy sokat segítene. Elmesélhetitek majd neki, hogy milyen voltam, hogy mennyire szerettelek és szeretlek titeket. Ezt kell tennetek. Tudom, hogy nem fog pótolni, de enyhíti a fájdalmatokat, és a ház nem jelent semmit. Az emlékek nem a falak között vannak, hanem bennetek. Kérlek, ennyit még tegyetek meg nekem, hogy így utoljára boldogan mehessek majd el innen - néztem rájuk könyörögve, mert tudtam, hogy ezzel sikerül meghatnom őket.

- Legyen… majd… valahogy eljuttatunk hozzád egy képet róla, vagy valami – apa felsóhajtott, és átölelte anyát, aki sírva borult szeretett férje izmos mellkasára.

- Izé… nincsen kedvetek még valamit csinálni, mielőtt elmegyek? Csirkepapiék biztos nem fognak megharagudni, ha egy kicsit veletek vagyok – igyekeztem mosolyogni, azonban ráncolt homlokokkal találtam magam szemben.

- Ki az a Csirkepapi? 

- Hát Mr. Kwak Aron nyomozó. Ezt hosszú lenne elmagyarázni, és nem is lényeges - jöttem kicsit zavarba, mert szerintem sikeresen elszóltam magam. Néha egy hatalmas lakatot kéne a számra tenni, aminek a kulcsát be kéne olvasztani, hogy véletlenül se szólaljak meg. Ezen tulajdonságom miatt, többször is kerültem már kínos helyzetbe.

- Értem, akkor nem erőltetjük a témát - próbálták visszafogni magukat, de látszott rajtuk, hogy ezer kérdést tudnának feltenni.

- Szóval, akkor mit csináljunk? - kérdeztem meg újra, mert semmi fogalmam nem volt róla.

Ahogy végignéztem rajtuk, melegség töltötte el az egész lényemet. Egyszer-kétszer előfordult, hogy hülyeségeket vágtam a fejükhöz, főleg, amikor kamaszodtam, de természetesen azokat egyből megbántam. Az én szüleim voltak a legjobbak a világon.

- Nem tudom, amihez neked van kedved – kacsintott apa, mire felsóhajtottam. Ekkor eszembe jutott egy csodás ötlet.

- Mivel szellem vagyok, ezért nem mehetek veletek sehova, de a kedvenc filmünket megnézném még egyszer. A fiúk is biztos örülnének neki, meg az nem túl hosszú, és időben haza tudnak menni - lelkesedtem fel. Egy Jackie Chan film volt a kedvencünk, méghozzá a csúcsformában kettő. Ahányszor leadták, mi annyiszor néztük meg, és röhögtünk rajta. Ha rossz napom volt, akkor anyáék mindig bejöttek a szobámba, és betették a dvd-be.

- Rendben, nézzük azt – állt fel apa, és azonnal előkereste a DVD-t. Mosolyogva vártam a filmet, miközben anyukám előszedte a csipet-csapatot, majd kihozott négy-öt féle csemegét. Aron a fotelban ült le, Eli Pulival a kétszemélyes kanapén, mi a háromfősön, Jonghyun meg ragaszkodott ahhoz, hogy neki nagyon jó a földön.

- Elvégre a kutyák nem mehetnek a kanapéra – kacsintott Puli. Eli mellette eltette a könyvet.

- Akkor húzz innen, Pulikopó – vigyorgott rá. Legalábbis azt hiszem… lehet, hogy inkább vicsorgott.

- Ezt megkaptad, felmosórongy - mutogatott két kézzel rá Jonghyun, mint egy dedós ötéves.

- Fiúk, hagyjátok abba, ez most Jongin délutánja, ne szúrjátok el, mert letekerem a fejeteket, ha hazamentünk - fenyegette meg a bandát teljesen komoly arckifejezéssel. Komolyan gondolta, és én hálás is voltam neki. De azért örültem, hogy a fiúk is próbáltak ökörködni, hogy ne legyen annyira nyomasztó a hangulat.

- Akkor kezdjük - kapcsolta le anya a villanyt, és elkezdődött a film.

Nagyon büszke voltam a kis csapatomra, akik egész film alatt nem is ettek és nem is ittak, bár aggódtam értük, mert még a végén elájulnak. Taemin négyszer ment ki telefonálni, mert valaki mindig kereste, a többiek viszont velem együtt röhögtek. Most valahogy teljesnek éreztem a csapatot. Mármint hiányzott Colos, Kulcs, Minisüti meg Jojo, de a szüleimmel együtt tényleg jól éreztem magam. Főleg, hogy itt volt Aron is, aki tényleg a legjobb barátom volt, még akkor is, ha valahol meg akart tőlem szabadulni. Persze, nem haragudtam rá emiatt, már megértettem és elfogadtam.