-
Hallgatunk - hajolt mindenki az asztalra. Én már szó szerint feküdtem rajta,
mivel nem akartam belelebegni a fiúkba.
-
A gyilkos okos, és ugye van egy elv is, amit követ gyilkolásnál. Mindenkit a
megadott helyen öl meg. Mondjuk, egyértelműen azt gondolnánk, hogy nem fogja az
iskolában megölni, hiszen ott túl sokan vannak - kezdett bele, mi pedig
bólogattunk. - Márpedig, ezer százalék, hogy ott fogja. Szombaton lesz egy
tanárgyűlés az egyetemen délig, de az igazgató mindig tovább marad bent, ezt
mindenki tudja. Általában csak a portás szokott még ott lenni, más nem - nézett
végig a társaságon. Aron összehúzott szemöldökkel hallgatta Galambot, Taemin
meg… hát szerintem semmit sem fogott fel az egészből, mert Minho keze a
combjánál járkált. Inkább nem szóltam nekik, hogy figyeljenek, bár haragudtam
rájuk.
-
Azt mondod, hogy csapjunk le? - kérdezte Csirke. Galamb bólintott.
-
A konferencia alatt mind elrejtőzünk. A gyilkos az épületben lesz. Jonghyun
takarító lesz, Key pályakezdő tanár. Jongin megkeresi a gyilkost, mert biztosan
nem benn fog várni. Én kinn fogok állni a párkányon, hogy pont ne lásson, Aron
az asztal alatt lesz, Minho meg a szekrényben. Süti Pulival lesz. Ti egyszerre
rontotok be, fegyvert fogtok, majd kiugrunk mi is. Csak fegyver kellene,
esetleg kábító lövedék.
-
Sima ügy - legyintett Aron, mire mindenki rá kapta a tekintetét – Mi van? -
kérdezte ártatlanul.
-
Mi az, hogy sima ügy? - kérdezte Taemin is, már teljesen a feladatra
koncentrálva.
-
Van négy pisztoly a lakásomon. Egy nekem, egy Elinak, egy Jonghyunnak és
Minhonak. Key nem kap, mert ő a tanárokkal lesz, Kookie gyerek és az apja
megöl, Taeminnek meg van szolgálati fegyvere - vezette le a fegyverleosztást.
Én tátott szájjal bámultam Papit.
-
Én is akarok fegyvert - nyafogott Sütike, de Key olyan szigorú arccal nézett
rá, hogy szegény gyerek csoda, hogy nem pisilte össze magát.
-
Majd kapsz egy vízi pisztolyt - veregette meg a hátát Puli.
-
Vannak már nagyon királyok - bólogatott lelkesen Minho is. Kicsit nekem olyan
volt, mintha papás-mamást játszanának Sütivel.
-
Nagyon vicces - a legifjabb duzzogva elfordult, és innentől kezdve nem is
figyelt a beszélgetésre.
-
Amink nincs, az a golyóálló mellény. Ha a gyilkos összezavarodik, akkor akár le
is lőhet véletlenül valakit - Taemin agya ezerrel kattogni kezdett.
- Egyébként miért én vagyok a szekrényben?
-
Munkatapasztalat. Szerintem nem ez lesz neked az első - Eli rá sem figyelt,
csak kijelentette a mondatot. A fej pedig, amit Minho vágott, megért egy misét.
-
Ez bunkó volt, Galamb - morgott Colos.
-
A mellényt majd én megoldom. Mindenhol vannak kapcsolataim. Az is ruha, szóval
semmi gond - intette le a dolgot a dívánk. Legalább valami haszna is volt a
hülye ruha mániájának.
-
Akkor megvan mindenünk, és mindenki tudja a feladatát. Jongin, te pedig keresed
a szemetet - mutatott rám Aron. Mennyire jó nekem, nem elég, hogy megölt, most
még keressem is meg.
-
Alig várom - forgattam a szemeimet.
-
Nos, akkor ennyi? Tulajdonképpen meg is van oldva a rejtély? - Jonghyun
értetlenül nézett körbe. Végül is, a lényeg megvolt.
-
Nagyjából. Aztán mindenki szétszéled - kicsit szomorúan jelentettem ezt ki.
Végignéztem a csapaton, majd inkább elvonultam. Nem akartam belegondolni, hogy
hamarosan mindennek vége. És ha még csak annyi lenne, hogy én elmegyek... de
senki nem fogja folytatni ezt a bájcsevejt. Aron az USA-ban lesz a millióival,
Taemin meg Minho talán együtt maradnak, Jungkook visszamegy a suliba, Jonghyun
meg Key szellemeskednek tovább, Eli befejezi az egyetemet, meg Kris is.
Aztán
ha összefutnak, akkor legfeljebb köszönnek, utána mennek tovább... Rémes érzés
volt tudni, hogy maximum huszonnégy órát tölthetek velük, aztán mehetek utamra.
Igazából rettegtem, hogy hova fogok kerülni, milyen lesz a hely, és hogy
egyáltalán mi is történik egy halottal.
-
Jongin - ült le mellém a lépcsőre Puli.
-
Na, végeztetek? - kérdeztem, mert körülbelül egy órát ültek még a konyhában.
-
Megbeszéltünk mindent. És szeretnénk, ha ez ma a te napod lenne. Azt csinálunk,
amit szeretnél, és még enni sem fogunk, hogy ne érezd magad rosszul - próbált
mosolyogni, de nem nagyon sikerült neki. Úgy nézett rám, mint egy igazi puli,
akinek csikizi a szőr az orrát.
-
De kedvesek vagytok. Búcsúnapot rendeztek nekem? - kérdeztem cinikusan, mert
valahogy nem dobott fel a dolog. Mondták volna inkább azt, hogy elengedik a
gyilkost, hogy még egy kicsit nyomozhassunk utána.
-
Már az elejétől tudtad, hogy ez lesz. Mi sem húzhatjuk tovább az időt, ezt meg
kell értened - szontyolodott el. Jó, igaza volt, de én nem akartam lelépni
tőlük.
-
Nem akarunk elmenni a szüleim felé, hogy még egyszer láthassam őket? -
meresztettem kiskutya szemeket.
-
De, akarjunk - halványan elmosolyodott - Aronnal elviszünk, jó? Gondolom,
szeretnél vele is lenni.
-
Igen, az jó lenne - azonnal felálltam. Valamiért nagyon nem vártam ezt az
egészet. Nem akartam, hogy szétmenjen a mi kis csapatunk.
Taemin
egy erőltetett mosolyt varázsolva visszament a konyhába, hogy szóljon Aronnak
és Jonghyunnak. A másodiknak muszáj volt velünk tartania, mivel egy
kilométernél távolabb nem tartózkodhatunk egymástól. Ez, ha normális ember
lennék, kiakasztana, de így csak jó volt, mert mindig lehettem valakivel.
Társasági lény vagyok, nem szeretek egyedül lenni.
-
Öt perc és megyünk, összekapják magukat a fiúk - cövekelt le mellettem Puli.
-
Rendben - kapartam fel magam én is a lépcsőről. Tekintve, hogy sem átöltözni, sem
kicsinosítani magam nem tudtam, csak vártam a többiekre.
-
Ezt most ugye nem mondjátok komolyan? - trappolt be idegesen Eli a nappaliba - Komolyan
itt maradok Colossal meg Kulccsal? Jobban kínoztok, mint a gyilkos! - mormogta.
Taemin és én összenéztünk, majd kitört belőlünk a röhögés.
-
Itt lesz neked Jungkook is - biccentett a kanapén horkoló felé.
-
A kocsiban várlak titeket - kapta fel a kabátját a fogasról, és egy másodperc
alatt kint is volt. Nehéz volt elhinni, hogy egy ekkora ember is fél valamitől,
vagyis jelen esetben valakiktől.
-
Reménykedjünk benne, hogy ha egyszer lesz párja, az bátrabb lesz nála -
röhögött mellettem Aron is. Na, akkor mehetünk, mert mind megjöttek.
-
Ezt hallottam, Csirke - morgolódott Kyoungjae a kocsinál állva, mire mindenki nevetni
kezdett. Megint. Puli elindította a kocsit, közben jókat röhögtünk magunkban.
-
Ne már, félsz két plázacicától - megveregettem a vállát. Tudom, hogy ezt nem
szoktam, mivel féltem Eli reakciójától, meg tudtam, hogy ezt utálta, de most
valamiért megtettem.
-
Az a kettő együtt elviselhetetlen.
-
Ezt tanúsíthatom - bólogatott Aron. Szerencsétlen elvileg most is kapott három
inget, egy nadrágot, meg Minho vett neki Ufferspichtlingerseizen-t, vagy mit.
-
Nem tudtok bánni velük, ilyen egyszerű - horkantam fel, ők meg kíváncsian
néztek rám.
-
Mert te tudsz? - tette fel a nagy kérdést Eli.
-
Több plázacicával jártam, mint amennyivel kellett volna. Ha ezekről kezdenek
beszélni, csak bólogass és vigyorogj. Meg néha mond, hogy az tök jó és hasonlók
- vezettem be őket a nagy titkomba. Én mindig ezt csináltam - vagy csak
egyszerűen jöjjön rátok a kakilás. A wc-re úgysem követnek - vontam vállat, bár
erről egy elég perverz emlékem jutott eszembe, amit nem részleteznék.
-
Ebben nem vagyok biztos. Ott állnának az ajtóban, és pofáznának tovább.
Legalábbis Key biztos - pillantott fel Jonghyun. Ezt mondjuk el tudtam
képzelni. Ekkor azonban mindenki Aronra pillantott, aki hirtelen felmordult.
-
Fasza, otthon állnak a számláim.
-
Hát, ha folyton netezel a mobilodon, akkor nem is csodálom. Nem valami olcsó az
amerikaiaknak Koreában a net - pillantott rá Puli, de Csirke csak legyintett.
-
Ezt a rendőrfőkapitány adta - válaszolta unottan. Mindannyiunk szemei
elkerekedtek. Csirkének az egyik legdrágább telefont vették poénból, amíg itt
van?
-
De jól megy egyeseknek - dörmögte Taemin, de szerencsére inkább a vezetésre
koncentrált.
-
Ne aggódj Aron, holnap elkapjuk a rohadékot és mehetsz is haza - vigyorgott
hátra Jonghyun.
-
Nem lehetne, hogy az elkövetkezendő tizen pár órában nem erről beszéltek? Nekem
nem a legkellemesebb téma - csattant fel, mert tényleg zavart. Aron olyan volt,
mintha nem is érdekelné a dolog, hogy el fogok tűnni.
-
Bocsánat - sütötte le a szemeit Csirke.
-
Egyáltalán hogyan jött ez az egész számlás ügy? - vonta fel a szemöldökét Eli.
Szuper, nem lehet ettől a témától elszakadni.
-
A szomszédom írta.
-
Nőnemű? - kérdezte hirtelen Jonghyun. Aron bólintott.
-
És hosszú haja van? - ez volt Puli.
-
Igen.
-
És kedves?
-
Az biztos. Mindig hoz nekem sütit, már azóta, hogy odaköltöztem, Jojot is
imádja, és nagyon sokszor vigyázott is rá - válaszolta Csirke. Nocsak, ki lehet
ez a titokzatos illető?
-
Na, akkor ideális nőnek tűnik. Tetszik? - pillantott rá Puli. Aron
elmosolyodott.
-
Igen, mindig is buktam a nyolcvanhat éves nőkre - röhögte el magát.
-
Figyelj, ha meghal, akkor maximum te leszel az örököse - folytatja a dolgot
Jonghyun.
-
Köszi, de ezt a lehetőséget kihagyom. Én inkább egy korombeli, szőke, vékony és
csinos barátnőt szeretnék. Akit meg lehet védeni, és nem harapja keresztbe a
torkom, ha valami gázt csinálok - ecsetelte a női ideálját Csirke.
-
Akkor befestem neked a felmosó fánkat sárgára, és holnap el is veheted - röhögött
Puli, meg mindenki.
-
Ezt most mért mondtad? - nyöszörögte Csirke.
-
Mert olyan csaj nincs, aki ne akadna ki, ha valami marhaságot csinálsz. Maximum
pasi lehetne, mert az ugyanolyan idétlenségeket képes művelni, mint mi.
-
Meg amúgy is, Jungkook nővére imád téged - Eli gyengéden megbökte Csirke vállát.
Nyílt titok lett Krystal élete...
-
Huh, jó sok csajod van, Csirke - Puli elismerően biccentett, majd megállt a
házunk előtt - Ez az, ugye? - kérdezte rám nézve a visszapillantó-tükörből.
Kinéztem az ablakon, és a látványtól összeszorult a szívem. Hihetetlen
honvágyam lett. Most van utoljára lehetőségem találkozni a családommal.
-
Aham - biccentettem, és már láthatatlan is lettem. Nem mentem sehova, csak nem
akartam, hogy a többiek lássanak sírni. Ahhoz túl nagy volt a büszkeségem.
-
Na, gyere, Pityeri - kacsintott egyet Jonghyun, mikor a többiek kiszálltak.
Csendben követtem őket a bejárat felé. Mielőtt csengettek volna hátranéztek,
várva Jonghyun megerősítését.
-
Mehet - mondott csak ennyit, és Aron már csengetett is. Nem tartott sokáig,
mire kinyílt az ajtó, és anya mögötte érdeklődő tekintettel. Minden erőmre
szükségem volt, hogy ne vessem magam oda a karjaiba.
-
Jó napot! - köszöntünk illedelmesen, ő ugyanezt tette - Mi a fia ügyében
nyomozunk - vette elő a jelvényét Aron, hogy anya tudja, kikkel van dolguk.
-
Igen, valaki már volt itt - biccentett anya, szemeiben könnyek gyűltek össze.
Megint összeszorult a szívem, s könnyezni kezdtem - fáradjanak beljebb.
-
Köszönjük - Puli mélyen meghajolt, azzal elindult anya után, mindenkivel a
nyomában. Benn apa is fogadott minket, leültettek a kanapéra, s hoztak
mindenféle frissítőt.
-
Tudtam, hogy szép a házuk, de nem gondoltam, hogy ennyire - ámuldozott
Jonghyun, anyáék értetlenül nézték, a többiek meg elkerekedett szemekkel
meredtek rá - Öhm… izé… szellemidéző vagyok, és Jongin mondta - hadarta el a
végét. Még én is meglepődtem, hogy komolyan az igazat mondta. Igaz, néha ez
szokta kihúzni az embert a szarból. Na, ez nem az a helyzet volt.
-
Igazán? És esetleg most is meg tudná idézni? Nem hiszek az ilyenekben, de ha
csak egy apró esély is lenne, hogy még pár szót beszélhessek vele… - kezdett
bele anya, de a végét már nem tudta elmondani a sírástól. Apa egyből átkarolta
anyát, Aronék meg Jonghyunhoz fordultak. Szegény elég kínosan érezhette magát,
de végül bólintott.
-
Nos, a szellemidézés nagyon bonyolult művelet - rám pillantott, tekintetével
azt sugallta, hogy higgadjak le, mintha tényleg a másvilágról hívna elő.
-
Kell egy csipet fahéj egy kis tálban, citromlé, kaviár, a fiú számára egykoron
fontos felszerelés, valamint egy kevés... izé... citromos tea - sorolgatta. Mi
persze tudtuk, hogy ezt csak azért találta ki, hogy húzza az időt, amíg le nem
nyugszom.
-
Kimegyek addig - mondtam, mert tudtam, hogy Jjong hall engem, és mert ha ott
maradok bent, akkor nem nyugszom le.
-
Rendben, akkor álljunk neki - ült le a szőnyegre, az asztal mellé. Én leültem
kint a betonra, de közben figyeltem, hogy halljam a varázsszót. Ismertem magam
annyira, hogy tudtam, el fogom magam sírni. A szüleimnek rengeteg mindent
köszönhetek. Nem csak a pénzre, meg az ilyen dolgokra gondolok, hanem a
szeretetre meg az ilyenekre.
Egyébként
a szellemek nem igazán úgy sírnak, mint az emberek. Mi csak tudjuk, hogy
sírunk, holott semmi jele nincs ennek.
Sok
mindent hallottam kiszűrődni, főleg Jonghyun latin magyarázásából.
Felsóhajtottam és beléptem. Körben ült mindenki, egymás kezét fogva. Eli elég
idiótán festett, Aron zavartalan arccal ült, Puli szomorúan, Jonghyun meg
szerintem bedrogozott. Tekintetem a kedvenc fésűmre tévedt.
-
Megidézlek, szellem!
Abban
a percben látható lettem. Fogalmam sem volt, hogyan reagálna ilyen helyzetben
egy szellem, akit éppen megidéznek, úgyhogy csak megmerevedve álltam ott
előttük. Nem mintha bármikor is hittem volna ezekben a szellemes dolgokban,
úgyhogy tényleg tanácstalan voltam. Anyám viszont egyből odarohant hozzám, és
próbált megölelni, de nem ment neki.
-
Jongin, kicsi fiam - kezdett el sírni, amitől nekem megszakadt a már nem dobogó
szívem.
-
Mi most kimegyünk addig - álltak fel a fiúk, és hagytak ott hármasban a
szüleimmel.
-
Nem tudod elképzelni, mennyire hiányzol nekünk, a sok viccelődésed, a
makacsságod és a többi. Nélküled olyan üres lett a ház, kisfiam - térdelt le
elém.
-
Semmi baj anya, jó helyen vagyok - térdeltem le én is elé, és próbáltam
megnyugtatni. Ilyenkor kellett volna azokat a marhaságokat mondanom, hogy
mindig itt leszek veletek, meg hasonlók, de nekem ez nem ment.
-
De nagyon rossz nekünk - szólalt meg apám is, aki eddig csak a háttérből
figyelt. Szerintem ő nem volt biztos benne, hogy tényleg ott álltam-e, vagy sem.
-
Idővel talán jobb lesz. Nekem is nagyon hiányoztok, de már nem lehetünk együtt
- szomorodtam el, és átkoztam a percet, amikor az a szemétláda megölt. Talán most
esett le igazán, hogy mennyire keveset lehettem a szüleim között.
-
Nem tudlak elengedni – anya zokogott, én meg próbáltam elpislogni a könnyeimet.
-
Nagyon sajnálom. Viszont a fiúk remek munkát végeznek, az a rohadék pedig
hamarosan rács mögött lesz. Szeretlek titeket, de már nem tudunk mit csinálni.
Ennek így kellett lennie. Ha tehetném, visszajönnék ide, és itt maradnék, akár
szellemként is. De nem tehetem. Nekem már az is egy csodás ajándék, hogy még a
halálom után is láthatlak titeket… - eldaráltam az egész szövegem. Nem tudtam
volna lassabban mondani.
-
Nem érdemelted ezt meg, túl jó fiú voltál ahhoz, hogy ilyen korán meghalj -
pityergett apám is, ami nagy szó volt. Ő sosem sírt, mert szerinte azt csak a
gyenge emberek teszik. Annyira rossz volt őket így látnom.
-
Költözzetek el. Menjetek el erről a helyről minél messzebb, mert itt nem fogtok
tudni túltenni rajtam. Nem akarom, hogy elfelejtsetek, de ha úgy kell, itt
hagyjalak titeket, akkor én sem fogok tudni megnyugodni - tanácsoltam nekik a
tőlem telhető legjobbat. Ismertem anyát annyira, hogy belebetegedne a
hiányomba, ahányszor felmenne az emeletre a szobámba, vagy a ház bármelyik
pontjába.
-
Nem kérheted ezt tőlünk, a tested is itt van eltemetve - fakadt ki anyám, pont,
ahogy vártam tőle.
-
A testem jó helyen van, és a lelkem is. De nekem az a fontos, hogy ti is
boldogok legyetek - erőltettem egy mosolyt az arcomra, bár rettentő nehezen
ment.
-
Fiam, nem hagyhatjuk itt a házat. Nekünk már csak ez van – sóhajtotta apa.
Elkomorodtam.
-
Tudod, egyszer amúgy is találkozni fogunk. És rátok nagyon fogok várni,
csakúgy, mint a barátaimra. Máris lehetnek céljaitok. Utazzátok be a világot,
járjatok nyelvtanfolyamokra, segítsetek embereken. Fogadjatok örökbe nekem egy
kis tesót. Tudom, hogy nem leszek én, mert én zseniális és egyedi vagyok, de
legalább leköt titeket. Én meg majd fentről figyellek titeket. Büszke leszek
rátok, mert erősek lesztek. Majd amikor eljön az idő, akkor úgyis találkozni
fogunk. Csak ne sürgessétek. Jó? – igyekeztem a szemükbe nézni, bár nem igazán
ment. Olyan üres volt most minden. Meg akartam őket ölelni, játszani velük –
Jonghyun pedig szerintem néha fog rólam információt mondani… még akkor is, ha
már nem fog tudni megidézni.
-
Nem hiszem, hogy egy másik kisgyerek segítene nekünk - gondolkozott el anyu.
-
Dehogyis nem, hidd el, hogy sokat segítene. Elmesélhetitek majd neki, hogy
milyen voltam, hogy mennyire szerettelek és szeretlek titeket. Ezt kell
tennetek. Tudom, hogy nem fog pótolni, de enyhíti a fájdalmatokat, és a ház nem
jelent semmit. Az emlékek nem a falak között vannak, hanem bennetek. Kérlek,
ennyit még tegyetek meg nekem, hogy így utoljára boldogan mehessek majd el
innen - néztem rájuk könyörögve, mert tudtam, hogy ezzel sikerül meghatnom
őket.
-
Legyen… majd… valahogy eljuttatunk hozzád egy képet róla, vagy valami – apa
felsóhajtott, és átölelte anyát, aki sírva borult szeretett férje izmos
mellkasára.
-
Izé… nincsen kedvetek még valamit csinálni, mielőtt elmegyek? Csirkepapiék
biztos nem fognak megharagudni, ha egy kicsit veletek vagyok – igyekeztem
mosolyogni, azonban ráncolt homlokokkal találtam magam szemben.
-
Ki az a Csirkepapi?
-
Hát Mr. Kwak Aron nyomozó. Ezt hosszú lenne elmagyarázni, és nem is lényeges -
jöttem kicsit zavarba, mert szerintem sikeresen elszóltam magam. Néha egy
hatalmas lakatot kéne a számra tenni, aminek a kulcsát be kéne olvasztani, hogy
véletlenül se szólaljak meg. Ezen tulajdonságom miatt, többször is kerültem már
kínos helyzetbe.
-
Értem, akkor nem erőltetjük a témát - próbálták visszafogni magukat, de
látszott rajtuk, hogy ezer kérdést tudnának feltenni.
-
Szóval, akkor mit csináljunk? - kérdeztem meg újra, mert semmi fogalmam nem
volt róla.
Ahogy
végignéztem rajtuk, melegség töltötte el az egész lényemet. Egyszer-kétszer
előfordult, hogy hülyeségeket vágtam a fejükhöz, főleg, amikor kamaszodtam, de
természetesen azokat egyből megbántam. Az én szüleim voltak a legjobbak a
világon.
-
Nem tudom, amihez neked van kedved – kacsintott apa, mire felsóhajtottam. Ekkor
eszembe jutott egy csodás ötlet.
-
Mivel szellem vagyok, ezért nem mehetek veletek sehova, de a kedvenc filmünket
megnézném még egyszer. A fiúk is biztos örülnének neki, meg az nem túl hosszú,
és időben haza tudnak menni - lelkesedtem fel. Egy Jackie Chan film volt a
kedvencünk, méghozzá a csúcsformában kettő. Ahányszor leadták, mi annyiszor
néztük meg, és röhögtünk rajta. Ha rossz napom volt, akkor anyáék mindig
bejöttek a szobámba, és betették a dvd-be.
-
Rendben, nézzük azt – állt fel apa, és azonnal előkereste a DVD-t. Mosolyogva
vártam a filmet, miközben anyukám előszedte a csipet-csapatot, majd kihozott
négy-öt féle csemegét. Aron a fotelban ült le, Eli Pulival a kétszemélyes
kanapén, mi a háromfősön, Jonghyun meg ragaszkodott ahhoz, hogy neki nagyon jó
a földön.
-
Elvégre a kutyák nem mehetnek a kanapéra – kacsintott Puli. Eli mellette
eltette a könyvet.
-
Akkor húzz innen, Pulikopó – vigyorgott rá. Legalábbis azt hiszem… lehet, hogy
inkább vicsorgott.
-
Ezt megkaptad, felmosórongy - mutogatott két kézzel rá Jonghyun, mint egy dedós
ötéves.
-
Fiúk, hagyjátok abba, ez most Jongin délutánja, ne szúrjátok el, mert letekerem
a fejeteket, ha hazamentünk - fenyegette meg a bandát teljesen komoly
arckifejezéssel. Komolyan gondolta, és én hálás is voltam neki. De azért
örültem, hogy a fiúk is próbáltak ökörködni, hogy ne legyen annyira nyomasztó a
hangulat.
-
Akkor kezdjük - kapcsolta le anya a villanyt, és elkezdődött a film.
Nagyon
büszke voltam a kis csapatomra, akik egész film alatt nem is ettek és nem is
ittak, bár aggódtam értük, mert még a végén elájulnak. Taemin négyszer ment ki
telefonálni, mert valaki mindig kereste, a többiek viszont velem együtt
röhögtek. Most valahogy teljesnek éreztem a csapatot. Mármint hiányzott Colos,
Kulcs, Minisüti meg Jojo, de a szüleimmel együtt tényleg jól éreztem magam.
Főleg, hogy itt volt Aron is, aki tényleg a legjobb barátom volt, még akkor is,
ha valahol meg akart tőlem szabadulni. Persze, nem haragudtam rá emiatt, már
megértettem és elfogadtam.
Istenem, ahogy megláttam a címet elszomorodtam. Nem akarom, hogy Jongin eltűnjön! :'( Ez olyan szomorú, de sajnos nem lehet húzni-halasztani a dolgokat. Mindenesetre megható és aranyos kis rész volt, már égek a vágytól, hogy megtudjam ki a gyilkos, és hogy oldjátok meg a befejezést. Úgy érzem, űrt fog hagyni bennem a blog a végezte után, akár egy zseniális anime, vagy film. T-T Már most nagyon-nagyon várom az új részt!^^
VálaszTörlésSzia!
TörlésNagyon köszönjük a komit ^^
Igazából mi is nagyon sajnáljuk, hogy hamarosan vége, éppen ezért igyekszünk húzni a dolgokat. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy a munkásságunk folytatódni fog, csak ismételten rossz laptoppal vagyunk megáldva :/
Hamarosan minden kiderül.
Örülünk, hogy tetszik, sietünk az új résszel ^^
Annyira sajnálom JongInt meg a szüleit :(
VálaszTörlésBiztos borzalmas érzés lehet, ha meghal egy szerettünk, pláne, ha az ember fia vagy lánya az :0
Colos a szekrénybe bújás mestere, ez tagadhatatlan :D
Nagyon várom a következőt, és a többiektől rendes volt, hogy ennyire figyeknek Kaira és az egész nap azt csinálják, amit csak ő szeretne^^
Hwaiting! :)
Igen, nekem apukám mondta mindig, hogy az a természetes, ha a gyerek temeti a szüleit, nem pedig fordítva.
VálaszTörlésA csapat tényleg nagyon megszerette Kait, és nekik is nehéz lesz elengedni ^^
Köszönjük, a komid, nagyon örülünk neki
Sietünk az új résszel :)